AZ EMBERISÉG ŐSKORA az ember megjelenésétől az első országok és az írás megjelenéséig tart.
Évmilliókkal ezelőtt élt Afrikában egy ősmajomfaj, az ún. Ramapithecus. A Ramapithecus testfelépítése úgy öt-hatmillió éve fokozatosan átalakult, és nem is egy, de legalább három új állatfaj keletkezett belőle. Mindhárom új faj egyedei - elődeikkel ellentétben - már nem a fákon éltek, hanem a földön, két lábon jártak. (Valószínűleg olyan környezeti változások következtek be, amelyek ezt tették szükségessé. Ezeknek a természetét ma még nem ismerjük.) Lassan tudtak futni, gyenge volt a szaglásuk is. De volt egypár szerencsés tulajdonságuk, melyet a fán szereztek: elöl ülő, remek szemek, térlátással és színlátással valamint markolásra alkalmas végtagok. Így messziről képesek voltak meglátni a fenyegető ragadozókat, ehhez csak fel-fel kellett egyenesedniük a szavannák magas füvében. A hátsó lábakon való járásra tértek át, ezzel pedig felszabadult mellső lábuk, mellyel köveket, fadarabokat tudtak megfogni, eszközként használni. Hozzánk képest apró termetűek voltak, nagyjából másfél méteresek. A három faj egymás közvetlen közelében élt, hogy békében vagy nem, azt nem tudhatjuk. Tény, hogy közülük kettőre nem sok jó várt: pár évmillió alatt kihaltak - talán részben éppen a harmadik utódai szorították ki (Ezeket a kihalt fajokat nevezik Australopithecusnak, ami déli majmot jelent.). A harmadik továbbfejlődött, utódai pedig páratlan mértékben elszaporodtak a Földön.
Ez a harmadik lény az ún. Homo habilis volt, ami ügyes embert jelent. Mai feltételezések szerint egy vonatkozásban tért el a másik kettőtől. Míg azok egyedei magukban gyűjtögettek, és rögtön elfogyasztották élelmüket, addig a Homo habilis csoport tagjai megosztották egymással szerzeményeiket. (Elsősorban növényi élelmet és lárvákat gyűjtögettek.) Így egyes tudósok feltételezik, hogy az emberré válás folyamata a táplálékmegosztással kezdődött. Ez ugyanis együttműködést és kommunikációt igényelt. A kommunikációs képességek kifejlődése pedig sok olyasmire is képessé tették az emberelődöket, amit már nem csak a táplálék megosztása során tudott felhasználni. A koponyamaradványokat vizsgálva olyan agyra következtettek, amelyek lehetővé tették a kommunikációt, de még inkább arcjátékkal és csak másodsorban beszédszerű hangokkal. A Homo habilis építette a történelem legrégibb ismert "építményeit", kőköröket, melyek kunyhók alapjai lehettek.
A Homo habilisból fejlődött ki körülbelül kétmillió évvel ezelőtt a Homo erectus (felegyenesedett ember). Már bonyolult pattintási eljárással készített szakócákat is tudtak készíteni és használták a tüzet. A társas együttműködést tovább fejlesztve, szervezett csapatokban vadászott már nagyvadakra. A Homo erectus már nem csak Afrikában élt, mint elődei, hanem északra vándorolva Európában és Ázsiában is elterjedt. Az Európába vándorolt Homo erectusnak alkalmazkodnia kellett a fokozatos lehűléshez, a második majd harmadik jégkorszakhoz. Állatbőrökből ruhákat készített magának, barlangokba húzódott.
A Homo erectusból körülbelül 300 ezer éve kifejlődött Homo sapiens (értelmes ember) már eltemette halottait és feltehetően volt valamiféle vallása. Belőle alakult ki nagyjából 30 ezer éve a Homo sapiens sapiens, mely az egész földön, így az amerikai kontinensen és Ausztráliában is elterjedt. Testfelépítésében, képességeiben megegyezett a mai emberrel.
AZ ÓKOR (Kr.e. 3000 – Kr.u 476)
Az írás felfedezésével kezdődik, ami ezelőtt kb. ötezer évvel történt meg, és a Nyugatrómai Birodalom bukásáig tart. Az első két nép, amely saját írással rendelkezett a sumér és az egyiptomi volt. A körülbelül három és fél évezredet felölelő korszakban létrejön néhány birodalom (nagy ország): Egyiptomi Birodalom, Akkád Birodalom, Asszír Birodalom, Perzsa Birodalom, Római Birodalom. Az emberi civilizáció fejlődéséhez viszont nem csak a nagy országok járultak hozzá, a hanem a kis városállamok is (pl. a sumérok, föníciaiak és görögök által alapított városállamok). Az ókori vallások némelyike (zsidó vallás, kereszténység, hinduizmus, buddhizmus) a mai napig fennmaradt.
Az ókori görögök különböző városállamokban (poliszokban) éltek többnyire a Balkán-félsziget déli részén és Kis-Ázsiában. Az egyik legjelentősebb görög városállam Athén volt. Az athéni hagyomány úgy tartja, hogy Thészeusz volt a városállam megalapítója. A demokrácia ezelőtt kb. 2500 évvel jött létre ebben a városállamban, de jelentős mértékben különbözött a mai demokráciátó. A nők sokkal kevesebb joggal rendelkeztek, nem tölthettek be vezető funkciókat, nem szavazhattak. Az ókori Athénban sok rabszolga élt.
Az ókori Róma.Rómát egy monda szerint Kr. e. 753-ban alapította Romulus az Itáliai-félszigeten. Ő lett a város első királya. A város lakói latin nyelven beszéltek. Rómában a királyon kívül a patríciusnak nevezett előkelőkből álló vének tanácsa, a szenátus vezette a várost. Romulus után még hat király uralkodott, de az utolsó olyan gonosz zsarnok volt, hogy fellázadtak ellene, és elzavarták. A rómaiak többé nem is akartak királyokat látni városukban. Ettől kezdve a szenátus hozta meg a legfontosabb döntéseket és választotta meg a város vezetőit. Mindig két vezetőt, konzult választottak, de csak egy évre. Így született meg a római köztársaság.
A következő évszázadokban Róma fokozatosan terjeszkedett, amelynek során meghódította az Itáliai-félszigetet. A Kr. e. 2–1. században már a Földközi-tenger egész térségét uralta, ekkortól már az egykori kis városállam egy nagy kiterjedésű birodalmat uralt. A további hódításokkal már Európa nagy része is a fennhatósága alá került, és emellett jelentős ázsiai és észak-afrikai területek is a Római Birodalomhoz tartoztak.
A Római Birodalom fénykora az időszámításunk kezdetén volt, ekkor Róma lakossága az egymillió főt is megközelítette. A birodalom vezetője ebben az időben Augustus császár volt (Kr. e. 27 – Kr. u. 14), aki a hadseregre támaszkodva fokozatosan átalakította a köztársaságot egyeduralommá. Megszületett a császárság, és bár továbbra is választottak konzulokat minden évben, csak Augustus bizalmasai kerülhettek ebbe a pozícióba. Az emberek persze látták, hogy a köztársaság már csak látszat, de a tartós béke, a gazdaság fellendülése sokak számára elfogadhatóvá tette a szabadság elvesztését. A későbbi császárok között többször nemcsak tehetséges és jóakaratú uralkodók voltak, hanem őrült zsarnokok is. A császárság mégis több mint ötszáz évig fenn tudott maradni.
A római hadsereg elsősorban nehézfegyverzetű gyalogos katonákból állt, akik több ezer fős egységekben, légiókban harcoltak. A haderőbe kezdetben csak birtokos parasztokat soroztak be, de amikor hazájuktól távol kellett harcolniuk, nem tudták megművelni földjeiket. Ezért a katonaként is szolgáló parasztok tömegei tönkrementek, és elveszítették a földjüket. Idővel az egyik római konzul elérte, hogy zsoldossereget állíthasson fel a városba költözött szegényekből. Ezeknek a katonáknak tizenhat évig kellett szolgálniuk. Szolgálatukért fizetést, zsoldot kaptak, leszerelésük után pedig földbirtok járt nekik. Ez az új típusú hadsereg azonban sokkal jobban függött a hadvezérétől, akik közül mind többen politikai hatalom megragadására is törekedtek.
A Keletrómai Birodalom és a Nyugatrómai birodalom megalakulása.A 4. század elején Nagy Konstantin császár (Constantinus, ejtsd: konsztantinusz) úgy döntött, hogy a hatalmas birodalom irányításához szükség van még egy fővárosra, amely a birodalom keleti felén helyezkedik el. Így született meg a korábbi Bizánc területén Konstantinápoly, amely Rómával egyenlő rangot kapott. A keleti területek sokkal gazdagabbak voltak, több volt itt a nyüzsgő életű nagyvárosokból is, amelyeket Egyiptom bőségesen ellátott gabonával. A lakosság itt görögül beszélt.
Eközben Itália gazdasági jelentősége gyorsan hanyatlott, a termelés csökkent, a városok elnéptelenedtek.
Különböző népek keletről nyugatra tartó vándorlását népvándorlásnak nevezzük. A latin nyelvű nyugati birodalomrészt többször sújtották a barbár népek támadásai. A városok is gyakran váltak a rablóhadjáratok áldozataivá. Annak érdekében, hogy a védelmet jobban megszervezzék, a birodalmat 395-ben két részre osztották. A két államrész, a Nyugatrómai Birodalom 476-ig maradt fenn, a Keletrómai Birodalom még ezer évig.
A KÖZÉPKOR a Nyugatrómai Birodalom bukásától (476) tart a 15. századig. Ebben a században szűnik meg a Keletrómai Birodalom (más néven Bizánci Birodalom), találják fel a nyomtatást, és fedezik fel az európaiak Amerikát (1492).
A középkori Európa társadalma
A kontinensen elterjed a keresztény vallás. A kereszténységen belül már az ókor végétől némileg eltérővé vált a Római Birodalom keleti és nyugati területeinek vallásossága.
Keleten görögül, Nyugaton – idetartozott Magyarország is – latinul, egymástól részben eltérő rend szerint folytak a szertartások. A nyugati, katolikus egyház élén a pápa, Róma püspöke (vagy ahogy régi hagyomány szerint nevezték: „Krisztus földi helytartója”) állt. 1. Utána következtek a püspökök, akik nagyobb városok és a hozzá tartozó területek főpapjai voltak, végül pedig a plébánosok, akik minden faluban jelen voltak, és ők foglalkoztak híveik lelki életével.
A középkori emberek kiemelt tiszteletben részesítették a szenteket. Ők azok a személyek, akiket az egyház buzgó vagy önfeláldozó vallásosságuk miatt példaként állított a hívek elé. A szentek megmaradt testrészeit, ruhadarabjait ugyancsak nagy megbecsülés övezte. Ezek voltak az ereklyék. Úgy tartották, hogy az ereklyék segítségével ki lehet gyógyulni a súlyos betegségekből.
A szentekről szóló csodás történeteket legendának nevezzük, amelyek meseszerű eseményekről és csodákról szólnak, de főszereplőjük sok esetben valós személy.
A zarándoklatok. A mélyen hívő középkori emberek, ha anyagi lehetőségeik megengedték, zarándokútra indultak. Utazásuk során célul tűzték ki, hogy felkeressék Jézus Krisztus, Szűz Mária vagy valamelyik szent életének helyszíneit. A legtöbb középkori zarándok Jeruzsálembe szeretett volna eljutni, ott akartak ugyanis Istenhez imádkozni, ahol Jézus Krisztust keresztre feszítették, és hitük szerint feltámadt.
A szerzetesség és a kolostor. Az egyháziak csoportját nem csak az említett papok és püspökök alkották. Sokan voltak, akik a mindennapi papi élet feladatain kívül további fogadalmakat tettek, hogy figyelmüket semmi se vonja el a hittől és az imádságtól – ők voltak a szerzetesek. A szegénységi fogadalom keretében vállalták, hogy nem gyűjtenek vagyont. A tisztasági fogadalom értelmében nem házasodtak. Emellett pedig feltétlen engedelmességet is fogadtak elöljáróiknak. A szerzetesek kolostorokban éltek. Az első (nyugati) szerzetesrend a bencés rend volt, alapítója, Szent Benedek a 6. században élt.
A mélyen vallásos középkorban mindenkinek megvolt az Isten által előírt feladata. A különböző országokat a királyok vezették, akik többnyire apjuktól örökölték a hatalmat. A királyok hozták a törvényeket és védték meg az országot támadás esetén. Az ország vezetésében és védelmében a király segítségére voltak az előkelők, vagyis a nemesek. Nemessé a király fogadhatott valakit, ha az illető valamilyen tettével (például hősi helytállás egy csatában) azt kiérdemelte. A nemesi címmel együtt földbirtokot is kapott, ami a címmel együtt öröklődött a családban. A nemesek hűséget esküdtek a királynak, és kötelesek voltak hadba vonulni az uralkodó oldalán. A nemesség Istentől rendelt feladata az ország és lakóinak fegyveres védelme volt. A középkori lovagi harcmodor annyira költséges és bonyolult (sok gyakorlást igénylő) volt, hogy a nemeseknek egész életükben ezzel kellett foglalkozniuk. Ennek megfelelően nekik nem kellett a földeken dolgozniuk, és adót sem fizettek. Pontosabban a középkori gondolkodás szerint a „vérükkel adóztak”, azaz ők védték háborúban az országot, mivel a királynak katonai szolgálattal tartoztak. A nemesség egy ország lakosságának körülbelül három százalékát alkotta. A földesúr és családtagjaik a földbirtokon álló lakótoronyban laktak. Később ezt a tornyot fallal is körülvették. Kialakult a vár. A nemesség befolyása és gazdagsága ellenére a várak életkörülményei a mai ember számára nem voltak vonzók: megfelelő fűtés és szigetelés híján a szobák sok esetben nyirkosak, hidegek voltak, és természetesen vízért is a kúthoz kellett lemenni, a zord téli napokon is.
A középkori Európa társadalma
A kontinensen elterjed a keresztény vallás. A kereszténységen belül már az ókor végétől némileg eltérővé vált a Római Birodalom keleti és nyugati területeinek vallásossága.
Keleten görögül, Nyugaton – idetartozott Magyarország is – latinul, egymástól részben eltérő rend szerint folytak a szertartások. A nyugati, katolikus egyház élén a pápa, Róma püspöke (vagy ahogy régi hagyomány szerint nevezték: „Krisztus földi helytartója”) állt. 1. Utána következtek a püspökök, akik nagyobb városok és a hozzá tartozó területek főpapjai voltak, végül pedig a plébánosok, akik minden faluban jelen voltak, és ők foglalkoztak híveik lelki életével.
A középkori emberek kiemelt tiszteletben részesítették a szenteket. Ők azok a személyek, akiket az egyház buzgó vagy önfeláldozó vallásosságuk miatt példaként állított a hívek elé. A szentek megmaradt testrészeit, ruhadarabjait ugyancsak nagy megbecsülés övezte. Ezek voltak az ereklyék. Úgy tartották, hogy az ereklyék segítségével ki lehet gyógyulni a súlyos betegségekből.
A szentekről szóló csodás történeteket legendának nevezzük, amelyek meseszerű eseményekről és csodákról szólnak, de főszereplőjük sok esetben valós személy.
A zarándoklatok. A mélyen hívő középkori emberek, ha anyagi lehetőségeik megengedték, zarándokútra indultak. Utazásuk során célul tűzték ki, hogy felkeressék Jézus Krisztus, Szűz Mária vagy valamelyik szent életének helyszíneit. A legtöbb középkori zarándok Jeruzsálembe szeretett volna eljutni, ott akartak ugyanis Istenhez imádkozni, ahol Jézus Krisztust keresztre feszítették, és hitük szerint feltámadt.
A szerzetesség és a kolostor. Az egyháziak csoportját nem csak az említett papok és püspökök alkották. Sokan voltak, akik a mindennapi papi élet feladatain kívül további fogadalmakat tettek, hogy figyelmüket semmi se vonja el a hittől és az imádságtól – ők voltak a szerzetesek. A szegénységi fogadalom keretében vállalták, hogy nem gyűjtenek vagyont. A tisztasági fogadalom értelmében nem házasodtak. Emellett pedig feltétlen engedelmességet is fogadtak elöljáróiknak. A szerzetesek kolostorokban éltek. Az első (nyugati) szerzetesrend a bencés rend volt, alapítója, Szent Benedek a 6. században élt.
A mélyen vallásos középkorban mindenkinek megvolt az Isten által előírt feladata. A különböző országokat a királyok vezették, akik többnyire apjuktól örökölték a hatalmat. A királyok hozták a törvényeket és védték meg az országot támadás esetén. Az ország vezetésében és védelmében a király segítségére voltak az előkelők, vagyis a nemesek. Nemessé a király fogadhatott valakit, ha az illető valamilyen tettével (például hősi helytállás egy csatában) azt kiérdemelte. A nemesi címmel együtt földbirtokot is kapott, ami a címmel együtt öröklődött a családban. A nemesek hűséget esküdtek a királynak, és kötelesek voltak hadba vonulni az uralkodó oldalán. A nemesség Istentől rendelt feladata az ország és lakóinak fegyveres védelme volt. A középkori lovagi harcmodor annyira költséges és bonyolult (sok gyakorlást igénylő) volt, hogy a nemeseknek egész életükben ezzel kellett foglalkozniuk. Ennek megfelelően nekik nem kellett a földeken dolgozniuk, és adót sem fizettek. Pontosabban a középkori gondolkodás szerint a „vérükkel adóztak”, azaz ők védték háborúban az országot, mivel a királynak katonai szolgálattal tartoztak. A nemesség egy ország lakosságának körülbelül három százalékát alkotta. A földesúr és családtagjaik a földbirtokon álló lakótoronyban laktak. Később ezt a tornyot fallal is körülvették. Kialakult a vár. A nemesség befolyása és gazdagsága ellenére a várak életkörülményei a mai ember számára nem voltak vonzók: megfelelő fűtés és szigetelés híján a szobák sok esetben nyirkosak, hidegek voltak, és természetesen vízért is a kúthoz kellett lemenni, a zord téli napokon is.
