Marcus Ulpius Traianust, akit a katonái bálványoztak, Nerva kétévi uralkodás után, annak halálát követően, 98-ban vette át a birodalom kormányzását. Traianus majdnem húsz évig uralkodott (98-117), s mint az a császár írta be nevét Róma történetébe, akinek uralkodása idején a római birodalom a legnagyobb volt. Marcus Ulpius Traianus 53-ban született Hispaniaban; az élet iskoláját a hadseregben járta ki, s mint hadvezér és szervező egyaránt kitűnt. Az egyszerű sorkatonákkal éppúgy el tudott beszélgetni, mint ahogy a szenátorok és filozófusok társaságában is megállta a helyét, s a császári hatalom gyakorlására saját módszereket dolgozott ki (legfőbb feladatának a „társadalom szolgálatát" tekintette). Szem előtt tartva azt az elvet, hogy az államok fennmaradásának ugyanazok a vezéreszmék az alappillérei, amelyek érvényesítésével keletkeztek, fölhagyott elődeinek védelmi politikájával, s előkészítette a hadsereget az új hódító háborúkra. De egyidejűleg Róma és a birodalom felvirágoztatására is messzeható intézkedéseket tett. Szándékait és terveit siker koronázta, mégpedig nem utolsósorban azért, mert jól meg tudta válogatni munkatársait, akik mindig bátran és nyíltan előállhattak saját véleményükkel.
A belpolitikában Traianus császár Nerva nyomdokait követte; a jog visszakapta eredeti értelmét, s a hatalom nem jelentett zsarnokságot. A szenátus határozatait Traianus is tiszteletben tartotta, legalábbis alakilag, s eskü alatt ígérte, hogy a szenátus előzetes jóváhagyása nélkül egyetlen szenátort sem büntet meg, így példát adott a képviselőtestületek tagjainak sokkal később kivívott mentelmi jogára. Rendet teremtett az állam pénzügyeiben, ellenőriztette a városok pénzgazdálkodását, kiszélesítette a császári közigazgatási hálózatot, országutakat és kikötőket építtetett, tartományokat alapított.
Rendeletére megkezdte működését a Nerva által létesített „segélyalap" alimentarii), amely a kis és középparasztoknak kölcsönt folyósított (körülbelül 5%-os kamatra), s a kamatokat a vagyontalan családok gyermekeinek támogatására és az árvák gondozására fordította (egészen nagykorúságukig a fiúk 16 sestertiust, a lányok pedig 12 sestertiust kaptak havonta, ami hozzávetőlegesen az írnoki fizetés negyedének felelt meg). A szokásos élelmiszerjuttatásokat a mintegy 180 000-220 000 polgár továbbra is megkapta, de ezenkívül a legvagyontalanabbak 75 500 sestertiust kitevő pénzsegélyben is részesültek. Az olaszországi Beneventóban és Anconában mindmáig állnak azok az emlékívek, amelyeket a lakosság emelt a császár tiszteletére hálából a városnak juttatott adományokért. Ugyanilyen emlékív emelkedik ki annak az észak-afrikai Thamugadinak a sivatag homokjából kiszabadított romjai közül is, amelyet Traianus építtetett a veterán katonák számára.
Nemzetközi viszonylatban Traianus mindenekelőtt arra törekedett, hogy megszabaduljon a dákoknak fizetett hadisarc megalázó terhétől, amelyet annak idején Domitianus vállalt. Tehát amikor megtudta, hogy Decebalus dák király szövetségi szerződés megkötésére irányuló tárgyalásokat folytat a parthusokkal (aminek kipuhatolása a római kémszervezet valóban kitűnő munkáját bizonyítja), fölvonult az Al-Dunához, 101-ben néhány csata után diadalmaskodott Decebalus fölött, s országának egy részét megszállta. A 105-106-os új háborúban ismét Traianus győzött, s a birodalomhoz csatolta Dáciát.
Az új határok biztosítása végett műutakkal összekötött erődláncolatot épített ki; így keletkezett a falakkal, védőárkokkal és állandó táborokkal megerősített limes imperii Romani, amely idővel egészen Szlovákia mai határáig, a Morva és az Ipoly torkolata közti határszakaszig áttolódott, sőt néhány támaszpontjával még ezt a vonalat is túllépte.
Dácia meghódítása után Traianus délre küldte a légiókat, ahol Bostra és Petra körzetének arab területeivel gyarapította a birodalmat. A tervezett keleti hadjáratot időszerűbbé tette a parthusokkal kirobbant ellentét, akik megtámadták Örményországot, s Róma pártfogoltját megfosztották a tróntól. Traianus nem tétovázott, 113 őszén megjelent Kisázsiában, elfoglalta Örményországot, s római tartománnyá kiáltotta ki, majd 115 tavaszán merészen nekivágott a sivatagnak, megütközött a parthusokkal, a győztes csata után pedig az Eufráteszen és a vadul hömpölygő Tigrisen is átkelt.
Bevonult Babilonba, amelynek hajdani dicsősége rég tovatűnt már, de még mindig jelentős városnak számított, majd Ktesziphon, a parthus királyi székhely elfoglalása következett. Ezután Traianus a „folyóközi völgyön" át, ahogyan a görögök Mezopotámiát nevezték, s ahol a zsidók szerint a bibliai paradicsom terült el, egészen a Perzsa-öbölig eljutott. A smaragdzölden hullámzó tengeröböl partján, a pálmaligetek csöndjében elhatározta, hogy Nagy Sándor példája nyomán indiai hadjáratot szervez, ám a küreneikai és észak-mezopotámiai felkelés hírére megváltoztatta szándékát. Visszatérőben megbetegedett és meghalt, anélkül, hogy a sors kegyéből még egyszer láthatta volna Rómát.
Traianust rokona (és talán fogadott fia), Publius Aelius Hadrianus (117-138) követte a hatalmon, akit a Szíriában állomásozó légiók kiáltottak ki császárrá. A katonák és a szenátorok elsősorban hadvezéri tapasztalatait becsülték sokra, a művelt társadalmi rétegek pedig mint a művészetek és filozófia barátját tisztelték. Később államférfiúi bölcsességéről is bizonyságot tett: formailag elismerte Örményország függetlenségét, s a parthuroknak visszaadta a Traianus által meghódított területek egy részét, mivel rájött arra, hogy ezeknek a területeknek az igazgatása több áldozattal jár, mint amennyi hasznot a birtoklásuk egyáltalán hozhat.
A megszervezett határok feladása ellenkezett ugyan a római hagyományokkal (Terminus, a határok istene, bármennyire nem tartozott is a jelentősebb istenségek közé, a mondák szerint még Juppiter főisten előtt sem hátrált meg soha), de Hadrianus vállalta a felelősséget, s mintegy kárpótlásul másutt biztosította még jobban a birodalom határait. Közép és Nyugat-Európában megszilárdította a római birodalom határai mentén sorakozó erődítményeket, Britannia tartomány északi határain és az afrikai tartomány déli határvonalán új védőfalakat emeltetett.
Talán egyetlen olyan országa sem volt a hatalmas birodalomnak, amelyet ne keresett volna föl, hogy meggyőződjék szükségleteiről; éppen csak Palesztinába vonult be hadserege élén, ahol 132-ben újabb véres felkelés tört ki. Erre az a római intézkedés adott közvetlen okot, amely elrendelte, hogy a zsidók lerombolt jeruzsálemi főtemplomának helyén építsék fel a római istenek templomát. Simeon Bar Kochba (a „Csillag Fia") vezetésével három évig álltak a zsidók a hősi harcot, s nemegyszer mértek súlyos csapást a római hadseregre.
Hadrianus örökbe fogadott fia és utóda mint
Antoninus Pius vétette föl magát a római császárok névjegyzékébe. A Pius („Kegyes") melléknevet a római vallási hagyományok iránti tiszteletből használta, míg az Antoninus névvel a történészek jelölték meg azt az egész dinasztiát, amelyhez az új császár is tartozott (a dinasztia uralma Nerva trónra lépésével kezdődött és Commodus halálával ért véget). Antoninus Pius huszonhárom évig uralkodott (138-161), s életrajzírói a legnagyobb uralkodók egyikeként jellemzik; azt mondják róla, hogy bölcs, békeszerető, őszinte és kiegyensúlyozott természetű ember volt, aki még csak dicsőségre sem vágyott. Uralkodásának idejéből mindössze néhány kisebb jelentőségű nyugtalanságról tudunk (a legnagyobb 153-ban az egyiptomi lakosság körében ütötte föl a fejét, s következményeként veszedelem fenyegette Róma zavartalan gabonaellátását), s a légióknak is legföljebb Dáciában és Britanniában akadt egy kis dolguk.
Antoninus Pius aztán olyképpen biztosította a birodalom britanniai határait, hogy az északi törzsek betöréseinek megakadályozására körülbelül a mai Glasgow és Edinburgh városok vonalában védőfalat építtetett. Egyébként semmiféle államellenes összeesküvés elfojtására sem adódott alkalma, nem hajtott végre nagy horderejű reformokat, nem indított dicsőséget hozó háborúkat, sőt még a keresztényeket sem üldözte. Uralkodása alatt Róma és a birodalom nyugodtan, békében és mind nagyobb jólétben élt, s úgy látszik, a császárt az a gondolat sem gyötörte túlságosan, hogy uralkodásának idejét a történetírók közül senki sem emlegeti majd nagy korszakként.
